ÉRTÉKTÁR » Turizmus és vendéglátás

Cegléd polgárainak hagyományos és kedvelt tápláléka a laskaleves. A kapás, földművelő ember a szőlősor végén bográcsban főzte meg az egyszerű, tápláló étket, de a városi népek asztalára is gyakran fölkerül napjainkig ez a levesféleség. A Tiszától nyugatra, a főznivaló metélt tésztának nem "laska" a neve, ezt az önteni való sült, tördelt ételt laksa tésztának mondják.

Hajdanában még a Ceglédről Budapestre bejáró ingázókat is "ceglédi laskások" névvel illették, ugyanis az innen bejáró vasutasok Budapest rákosi pályaudvarain leszállva a vonatról, több vizet rajta hagyva a sült tésztából laskalevest készítettek.

 

Fél kiló liszt, négy tojás, egy csipet só, kevés langyos víz: ez a laska receptje. Csak össze kell gyúrni a hozzávalókat, de nagyon alaposan, egészen addig, míg a tészta már nem ragad a kezünkhöz. A tésztacipónak rövid ideig pihennie kell, majd következik a nyújtás. A belisztezett gyúródeszkán a nyújtófával kerekre, lehetőleg minél vékonyabbra formáljuk. A tésztagyúrásra és nyújtásra nincs kész recept. "Megmutatja maga magát" - szokta válaszolni a részleteket tudakoló kérdésre a tapasztalt háziasszony.

 

Ha kész van, az egész levelet kiterítve félretesszük; szellős, meleg helyen gyorsan megszárad. A száraz tésztát aztán összetörjük és a tört laskát fehér vászonzacskóban félretesszük. Száraz helyiségben sokáig eláll és így mindig kéznél van, ha gyorsan kell a levest vagy a tésztás ételt megfőzni. A lusta asszony tésztája - mondták régen a laskára a háztartásban kevésbé jártas férfiak, akik szívesebben ették volna inkább a frissen gyúrt tésztát a levesben.

 

A laska egykor a parasztkonyha elmaradhatatlan étele volt; elkészítésének módja, ízesítése sokféle lehetett. A szabálytalan alakúra szabdalt tésztából levest és egytálételt is készítettek. Könnyen elkészíthető, jól melegíthető, ízletes, olcsó és laktató étel volt, amelyet hagyományosan bográcsban főztek. Ma is készülhet belőle változatos ízű leves, de tálalhatják önálló fogásként is.

 

Természetesen nemcsak a mi városunkban főztek és főznek ilyen eledelt, de a "ceglédi laskások" kifejezés az idők folyamán hozzánk kötötte ezt a tésztát. A Cegléd nevével összenőtt jelzőt valószínűleg nem a helybeliek, hanem az őket ismerő "idegenek" találták ki. Például az itteni vasutasokkal vagy aratókkal együtt dolgozó munkatársak, hiszen a városból bejáró vagy idénymunkára elszegődött munkásemberek ebédjének praktikus fogása lehetett a gyorsan elkészíthető, könnyen felmelegíthető tésztaeledel.

 

A ceglédiek ragaszkodnak hagyományaikhoz, ezért évente megrendezik a Laskafesztivált, amely Cegléd egyik legnagyobb rendezvénye. Korábban Czigle Fesztivál néven volt ismert.  A főzőversenyen kívül számtalan színes program szórakoztatja az ellátogatókat, többek között felvonulás, könnyűzenei koncertek, kirakodóvásár, bor- és pálinkautca, gyerekprogramok, valamint a Nemzeti Vágta előfutama is ekkor zajlik.

A vékony testű, réti csíkhalat egykoron hordószámra árulták a piacokon. Mára kevesek által ismert, védett halfaj lett.  Az apró pikkelyekkel borított, nyálkás csíkhalnak a lápos vizekben való élethez a tíz szálból álló bajusza a zavarosban való tájékozódáshoz, halászáshoz elengedhetetlen.

 

A réti csík a lápok mellett az időszakosan vízzel borított, majd elmocsarasodó, kiszáradó vizek lakója, ahol másik védett sorstársával, a lápi póccal együtt élt. A Csíkos-szél neve az emlékezetben és térképeken megmaradt Cegléden. Amikor tél végén a Gerje-patak vize kilépett a medréből, víz alá került a kékperjés rét, amely egyre kevesebb vizet kapott és egyre dominánsabbá vált a csenkesz-fajok jelenléte. Kimondott csíkászok alig voltak, mert a szegény itt lakók maguk fogták ki a csíkokat. Bárki is foglalkozott fogásukkal, türelmet kívánt, mert a csíkhal napközben rejtőzködő, vagyis kellett tudni, hol rejtőzködnek. Cegléden elsősorban a "rekesztéses csíkászattal" fogták ki őket, a csíkkast vesszőből fonták, ez egy körte alakú halfogó volt, amibe a csík beleúszott, de kijönni már nem tudott belőle. Jó bő években naponta háromszor is megteltek a kasok, amit lopótökből faragott, lyukacsos kanállal, az ún. csíktökkel szedtek ki. Hűtőszekrény nem lévén, kertbe ásott csíkveremben tartották azt eladásig, vagy felhasználásig. A csíkászok a halat hordókban vitték a vásárba, ahol a szegénytől a gazdagig mindenki vásárolt belőle.

 

A kistestű hal fogyasztásának jelentősége Cegléd újratelepítése idején megnőtt. Főleg katolikus szegény emberek érkeztek, akik komolyan őrizték a böjti hagyományokat is, elsősorban farsang után a nagyböjti időszaknak a táplálkozási szokásaiban játszott szerepet. Nemcsak a káposztát "bolondították meg" csíkhallal, hanem készítettek belőle kocsonyát vagy pörköltet is. A csíkos káposzta vacsora elfogyasztása több volt egyszerű étkezésnél, fontossága pedig vetekedett a disznótorral is. Annak a háznak a híre, ahol különösen kiváló csíklevest, káposztás csíkot, csíkpörköltet készítettek, a szomszéd településekig is eljutott. Még ennél is fontosabb volt az ebédek, vacsorák kötetlen tereferéje.

 

A csík elkészítése különleges módszerekkel történt, és - mint minden jelentős étel esetében - a jellegzetességek portánként különböztek. Volt, aki nyúzta a csíkot, volt, aki nem. Előbbiek a csíkokat egy fedett edénybe tették, majd - mai szemmel nézve kegyetlen módon - forrásban levő vizet öntöttek rá. A csíkok megfulladtak a gőzben, s eközben jellegzetes, nyifogó hangot adtak ki. Ezt követően a szakács levágta a fejüket, lehúzta a bőrüket, kihúzta egy szál belüket, és így készítette el a káposztával párosítva mennyei finomságot produkáló halat. A savanyú káposztát ízlés szerint átmosták, borssal, babérlevéllel, cseresznyepaprikával, szeletelt birsalmával, sóval fűszerezett vízben megfőzték, majd belerakták az előzőleg megtisztított csíkhalakat, a káposzta közé keverték, vagy 10 percig főzték, és utána berántották. Kanállal kissé megemelték a káposztát - keverés nélkül -, hogy a rántás még az aljára is eljusson, így még további öt percig főzték. A csíkot felhasználás előtt Cegléden tilos volt megnyúzni, mert a bőrében volt az íze. Abban az időben rozs-, vagy árpaliszt volt a rántás anyaga, de a kukorica elterjedésével átvette a szerepét. A csíkos ételek közül errefelé még a csíkkocsonya volt ismert, amit édes, aszpikos módon az izraelita vallású ceglédiek is fogyasztottak.

Amikor a paraszti konyhákban a cukor még elérhetetlenül drágának számított, a csíramálé a téli hónapokban olcsó hiánypótló élelmiszer volt: a vidéken élő, mezőgazdaságból élő családok öntudatlanul is hatékonyan erősítették vele a tél végére legyengült immunrendszerüket. A téli és kora tavaszi hónapokban a friss gyümölcs, zöldség hiányában a csíramálé fontos vitaminforrás (orvosilag igazolt magas E-, B- és D-vitamin tartalom) volt és biztosította a kellő energiát a napi tanyasi gazdálkodás kemény fizikai munkájához. Napjainkban az egészséges táplálkozásra való igény eredményezte, hogy mind szélesebb körben a gazdag ásványi anyag és vitamin tartalma, igazolt rákmegelőző hatása végett üveges kiszerelésű táplálék-kiegészítő édességként, élvezeti cikként is megjelent a bio-boltok polcain.

 

A ceglédi Füle család kistermelőként több mint 15 éve kezdett foglalkozni a csíramálé-készítéssel. Termékeik megtalálhatók a ceglédi és más termelői piacon. Rendszeresen részt vettek és részt vesznek kiállításokon (Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Kiállítás, Egészségnap, Magyarok Világtalálkozója, Napfényes Fesztivál), ahol termékeik mindig nagy sikert aratnak és számos díjat is elnyertek.

 

A csíramálé sajátos ízű paraszti, tájjellegű sütemény, mely fényes, aranybarna színű, melegen folyós állagú. A Ceglédi Csíramálé alapja a keverék gabonából (3/4 rész búza, 1/4 rész rozs) nyert tejszerű csíralé kivonat, melyhez búzalisztet adnak, így készül az édesség. A rozscsíra alkalmazása még inkább kiemeli, fokozza az édes ízt.

Illata az alapanyagban végbemenő biokémiai folyamatoknak és a készítési eljárásnak köszönhetően enyhén kovászos uborkára emlékeztet. A jellegzetes édes íz a készítési technológia eredménye, ahogy a gabona keményítőtartalma a csíráztatás és a sütési hő hatására cukorrá alakul. Minimális kesernyés utóíz tapasztalható.

A sütés során a termék "széle" és "belseje" állagában, színében és még ízében is elkülönül egymástól. A termék széle, külső sült felszíne rozsda-, illetve aranybarnás színű, kemény ropogós, karamell ízű. A belső rész sápadt sárgás színű, folyós, lágy kása állagú, mézes ízhatású. A belső rész "cukrosodási folyamata" a késztermékben tovább folytatódik, a napok teltével a csíramálé mézes levet enged és még inkább ragacsos állagúvá válik.

A természetes önkonzerválódás biztosítja a hűvös, száraz helyen a több napos eltarthatóságot is. Az édesség teteje beszárad, mint a régi recept szerint a "hólyagpapírral" lezárt "nagymamáink szilvalekvárja".